(Nemcsak) Adventre

"Amikor a „hiány és a még több kell” érzésével élek, a szorongásom vetítem ki magam elé. Amikor a belénk nevelt „tartalékolni kell” és „vigyázz, el ne veszítsd” érzésére kifeszítve éljük az életünket, talán észre sem vesszük mennyire eltoljuk magunktól az elégedettség és a felszabadult adás lehetőségét, örömét. Tartalékolunk, gyűjtünk és szorongunk, hogy nem lesz elég, aztán amikor már van, akkor attól félünk, hogy elveszítjük. A félelem megfoszt az örömtől és önmagunk kiárasztásának, kiterjesztésének a lehetőségétől. Elfelejtünk élni és elfelejtjük az alapérzést: minden egy, mindenből van elég. A hiány belőlünk fakad, mi hozzuk létre.

Pilinszky írja: „Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.

Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött. Télen az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg, nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni, beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és jogosabb birtoklás se, mint szeretnünk azt, ami a miénk, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”; lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk… Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel.”

Sárvári György