Nem kell a tökéletesség

Évek óta olvasom már Farkas Lívia blogját http://www.urban-eve.hu/, szeretem a könyvét és figyelem a vele készült interjúkat is. Sokat profitáltam már az ötleteiből, tanácsaiból. Egy barátnőm jegyezte meg egyszer, hogy ő nincs annyira oda érte, mert annyira tökéletesnek tűnik, hogy nem lehet mindent betartani, amit ajánl. Sosem gondoltam, hogy ez bármilyen értelemben is kötelező lenne, mégis értettem, mire gondol. Hogy milyen nehéz állandóan úgy érezni, hogy valamit még tennünk kellene, mert nincs elég tisztaság, vannak felszámolatlan kuplerájok itt-ott, a hajunk nem elég jó, csúszunk az időbeosztással vagy csak nem vagyunk elég motiváltak stb. A közelmúltban maga Lívia adott választ nekem erre a dilemmára, amikor egy interjúban arról beszélt, hogy szerinte az az egyik legnagyobb gond, hogy azt érezzük, ha valamit nem tudunk tökéletesen megcsinálni, akkor neki sem érdemes kezdeni. Pedig a semminél a kevés is sokkal jobb pl.: ha rendrakásról, sportról vagy bármi másról van szó. Friss bejegyzésében pedig végképp eloszlatja a tökéletesség illúzióját. Fejlődő perfekcionistáknak kötelező! Köszönöm!

"Nem azért vagyok boldog, mert tökéletes az életem. Annak ellenére vagyok boldog, hogy nem az. Illetve a tökéletlenséggel együtt.

Szerintem nem az a művészet, ha egy hibátlan életben minden tutijó, és a nulla programodat naná, hogy tök jól be tudod osztani. Szeretek bozótvágóval átrontani a káoszon. Jobb gyakorlóterep úgy időbeosztást gyakorolni, hogy van teendő bőven. Nem hiszem, hogy ilyen gyakorlott lennék az életem sok területén, ha nem nehéz terepen ment volna az edzés. :) Vagy lehet, hogy csak ezt mondogatom magamnak, mert akkor jobban elviselem, hogy messze van a hibátlantól minden. Ez is benne van a pakliban. De működik, mert elégedett vagyok. :)

Egyszer valaki azt írta, hogy sokáig nem tartott hitelesnek, mert nem értette, hogy miért érzem jól magam, mikor tökre semmi okom nincs rá. Aztán rájött, hogy pont ez a titok. Szeretném, ha azok, akik engem valami bezzeg-piedesztálra kitűztek, és bűntudat-keltő inspirációnak használnak, felismernék, hogy nincs varázspirulám, hacsak a leszarompirula (magnézium) nem az.

Ha azt hiszed, attól, hogy optimista vagyok, sosem hiszem azt, hogy nem fog sikerülni, tévedsz. Rettegek. Sokszor még akkor is rettegek, amikor épp tövig nyomom a gázt. Az agyamban a kis hang sikít, hogy “megfogunkhalnííííííí”, egy másik meg sátániul kacag. Aztán mikor vége van az élménynek, odafordul a hiperventillációtól eszméletét vesztő másikhoz, hogy “Na ugye, hogy megmondtam, hogy jó lesz”. Nem mindig hallgatok ám rá, néha benyomom a vészféket, és a sikító hangra hallgatok. Nem tudom, hogy miből maradtam ki eddig emiatt. A sátáni kacajúval eddig nem jártam rosszul. Úgyhogy ájuljon csak el a másik. :)

Ha azt hiszed, hogy attól, hogy a videókban vagy a fotózásokon csodálatosan gyönyörű vagyok, akkor egyrészt köszi, másrészt tudd, hogy az egy fodrász és egy sminkes munkája, (plusz a rossz képeket, amin óriás tokám van és látszik a szemtengelyferdülésem, sosem látod :D), harmadrészt kérlek-kérlek ne szorozd fel, és képzeld azt, hogy MINDIG úgy nézek ki. Newsflash: szőrös a lábam, reggel büdös a szám, 40-es méretű nadrág jön csak fel a hátsómra, de volt az 48-as is, emiatt striáim is vannak. Nem tudom, fogok-e tudni annyit súlyzózni, hogy a bingo wingem eltűnjön a tricepszemről, de nem adom fel és meglátjuk, hátha. Addig is: merek vele integetni, és bikiniben sokkal jobb strandolni, mert gyorsabban szárad, mint az egyrészes fürdőruha. Készült egy kép rólam a nyaraláson, ahogy őrült boldogan rohangálok a tengerparton. Fodrozódik rajta a combom. Akkor és ott nem zavart, itthon már nem szívesen nézem meg. Úgyhogy pontosan ezért minden nap ránézek, és az arcomat figyelem: már volt olyan, hogy nem zavart, tudtam önfeledten mosolyogni, miért ne lehetne megint. Van lábam. Futkostam a tengerparton. Nem dobtak vissza a Greenpeace-esek a vízbe, mikor kifeküdtem a homokba. Nem perelt be a divatrendőrség, hogy hogy van pofám 40-es seggel nem nyakig beöltözni. Minek kell itt nem örülni? De még mindezek ellenére akkor is van, hogy néha becsap a gyomorgörcs, hogy talán mégse kellett volna vizuálisan szennyeznem a strandolókat. Igen, még nekem is vannak ilyen gondolataim. Dolgozom rajta.

Ha azt látod, hogy magabiztos vagyok, ne hidd azt, hogy ez velem született, nincsenek önostorozó gondolataim, és soha nem voltak önértékelési zavaraim. Ez, amit látsz, nem öt perc munkája. Sőt, nincs is kész. Én is tudom magam szar alaknak, haszontalannak, lustának vagy rondának képzelni. Nem az a célom, hogy ez elmúljon (nem tudom, fog-e egyáltalán, hiszen annyi hatás ér, és rosszabb napokon képes vagyok el is hinni, hogy tényleg, milyen alapon érzem jól magam, és különben is, ki vagyok én, hogy jól merjem érezni magam!). Már annak örülök, ha túlnyomó többségben vannak a jó napok, és amikor rossz passzban vagyok, az csak egy kis szürke felhő az égen. Ha vihar lesz belőle, megtanulok vele táncolni, mert rájöttem, hogy küzdeni ellene felesleges. (Olyankor bőgök, tombolok, és kiadom a stresszt – erről is sokszor írtam már.) És nem vagyok mindig magabiztos. Tudok zavarban lenni, leblokkolni, mint bárki más.

Azt se képzeld, hogy engem mindenki szeret, engem sosem bántanak, nem kapok nagyon durva megjegyzéseket, hogy soha nem voltak kemény leckéim az élettől, veszteségeim, kudarcaim, pofáraeséseim. Én is tudok hülye döntéseket hozni, hibázni, meggondolatlan lenni.

Nem azért vagyok jól, mert ezek nem voltak.

Mindezekkel együtt vagyok jól. Ez azoknak rossz hír, akik azzal tologatták eddig a változást, hogy erre úgyis születni kell, vagy hogy meg kell várni, amíg minden rendben lesz, mert a boldogság majd akkor eljön.

Kócos vagyok, fáj a hasam, mocskos a konyha.

Jó itt."