Programajánló
Nagyon szeretem a Mai Manó Házat, sok izgalmas, érdekes élményt adtak már nekem a kiállításai, előadásai. Most egy újabb kiállítás hozott lázba. Még nem láttam, de ez nem lesz sokáig így! Hiszen ilyen esős időben igazán jó programnak tűnik! Ezért most Winkler Nóra ajánlóját adom közre a www.nlcafe.hu oldalról.
A Mai Manóban múlt héten nyílt kiállításnak már a főcíme is jó, mert konkrét, ismerős és érhető: Konyhában, ágyban, társaságban. Ez eddig tiszta sor, minden nő találta már magát ezekben a terekben játszódó helyzetekben: főztünk, van szexualitásunk, és járunk emberek közé. Az alcím – bár nehéz lenne másképp megfogalmazni – kicsit mégis alkalmas az elriasztásra: „Női szerepmodellek bírálata a hazai kortárs fotográfiában”. Miről is van szó?
Ha a főcím ismerősen cseng, nem véletlen, a Google keresőjébe beírva ugyanis kiegészül és nagyjából így szól: „Nagyanyáink mondták: egy nő legyen szakács a konyhában, szajha az ágyban és úrinő társaságban.” Az anyag tehát magyar fotósok munkáiból áll, akik ezt az állítást, tágabban pedig azt vizsgálgatják, milyen társadalmi elvárások bombázzák a nőket. Akik vagy ezeknek megfelelve alakítják önmagukat, vagy ezekre részint fittyet hányva élnek egy saját, önálló életet. Mindkettőben lehet szerintem önazonos életet élni, igenis ki lehet teljesedni a család összetartásában, gondoskodásban, a gyerekek nevelését kvázi főmunkaidőben végezve. Mint ahogy lehet más területeken, például a kreatív alkotásban kiteljesedő életet választani, ami azzal járhat, hogy társaságban semennyire sem úrinő valaki, és nem is szeretné önmagának az úgynevezett társasági szeletét eljátszani, és mondjuk főzni is csak kedvtelésből főz. Mindkettő, sőt ezeknek további végtelen számú kombinációja is jó, egyáltalán a minősítés is értelmetlen, mert ugyan ki mondaná meg egy másik ember életéről, hogy az hogyan jó? Ahogy neki, amitől ő boldog, egyensúlyban van, úgy. De az alapvetés, ahonnan az anyag elindul, nem tud nem arról szólni, hogy vajon hagyjuk-e magunknak és egymásnak, hogy ez létrejöjjön? Van-e tér, amiben ki-ki maga eldöntheti, szeretne-e már húszévesen házasodni, nagycsaládot, vagy várna vele? Vagy sose akar gyereket, későn akar, vagy akarja az egész családsztorit, de mellette ragaszkodna saját életmű létrehozásához? Vagy nem akar életművet, ellenben igenis szeretne szajha lenni az ágyban, mert ezt igazán élvezi, gyerekek és főzés mellett is?
Annyi kombináció lehetséges, ahányan vagyunk. Elvben. (Vessünk csak egy pillantást a szerencsére botrányba és visszakozásba fulladó, de addig büszkén hangoztatott „milyen kritériumoknak kell megfeleljen, akit elfogadunk erkölcstanárnak”-listára!) Oltai Kata, a kurátor – aki egyébként maga is szerepel a kiállított fotók egyik sorozatában – a megnyitón a másságról is beszélt, és úgy értettem, a minden értelemben vett másságról, különbözőségeinkről, amik jó, hogy vannak, és tartsuk is ezeket tiszteletben. Ez itt most semmi többet nem jelent, mint hogy vagyok én, aki ilyen vagyok, így élek, te mellettem a villamoson meg úgy, ahogy te akarsz, és ez nem is kérdés, erről egy vakhangot se beszéljünk, mert olyan evidens.
A kiállítás képei az elmúlt években készültek, fotósaik a már említett tekintettel nézelődtek, vagyis hogy hogyan lehet nőnek lenni, mivel küzd vagy dolgozik ez a nem, milyen mondatokkal sanyargatja vagy dicséri magát, mit nevet ki és mi nyomasztja. És őszintén szólva ez se írja le azt, ami ott látható – ezért is kiállítás, hogy elmenjen megnézni, akit érdekel. Mert jó élmény. Színes és sokféle. Testre írt szövegek, a kisgyerekükkel otthon lévő anyukák kezében harci eszközökké alakuló háztartási gépek, ugyanazon menyasszonyi ruhába bújtatott, de házasodni még nem vágyó nők, bolond, őrült, fékevesztett bulifotók, bevásárlókocsis festőnők, anyukájukkal intim közelségben lévő nők, erőszakos szülők által magukra hagyott nők és az a kevéske választási lehetőség, amit az élet így hagyott nekik. Klasszikus festmények nőalakjainak környezetébe beemelt furcsa tárgyak, kelkáposztalevelekből épített csodálatos csendéletek. És – nemcsak fényképész nők, hanem férfiak is, akik ugyanígy elgondolkodtak, milyen is lehet a csajoknak ez a „szerepdolog”. Izgalmas anyag, sokszor vicces, még többször ismerős kérdésekkel, kételyekkel, helyzetekkel, intimitással. Nem erőltet kérdéseket, mert a képek elég jók és saját erejük révén majd hatni fognak. Szórakoztató időre számítson, aki odamegy, és bónusz, hogy mindez a Mai Manó Házban, a Magyar Fotográfusok Házában és Budapest egyik legszebb épületében történik. Ha leadtuk a kabátokat, egy faragott tölgyfalépcső kedvesen nyikorgó, tekeredő fokain lépdelhetünk a kiállításhoz, és mielőtt belevetnénk magunkat a kortársakba, nézzünk rá az 1865-ben született Róth Miksa festett ólomüveg ablakaira. Szeretni fogják.
Konyhában, ágyban, társaságban... – Női szerepmodellek bírálata a hazai kortárs fotográfiában.
Megtekinthető: 2013. március 13. – április 28.
Ha a főcím ismerősen cseng, nem véletlen, a Google keresőjébe beírva ugyanis kiegészül és nagyjából így szól: „Nagyanyáink mondták: egy nő legyen szakács a konyhában, szajha az ágyban és úrinő társaságban.” Az anyag tehát magyar fotósok munkáiból áll, akik ezt az állítást, tágabban pedig azt vizsgálgatják, milyen társadalmi elvárások bombázzák a nőket. Akik vagy ezeknek megfelelve alakítják önmagukat, vagy ezekre részint fittyet hányva élnek egy saját, önálló életet. Mindkettőben lehet szerintem önazonos életet élni, igenis ki lehet teljesedni a család összetartásában, gondoskodásban, a gyerekek nevelését kvázi főmunkaidőben végezve. Mint ahogy lehet más területeken, például a kreatív alkotásban kiteljesedő életet választani, ami azzal járhat, hogy társaságban semennyire sem úrinő valaki, és nem is szeretné önmagának az úgynevezett társasági szeletét eljátszani, és mondjuk főzni is csak kedvtelésből főz. Mindkettő, sőt ezeknek további végtelen számú kombinációja is jó, egyáltalán a minősítés is értelmetlen, mert ugyan ki mondaná meg egy másik ember életéről, hogy az hogyan jó? Ahogy neki, amitől ő boldog, egyensúlyban van, úgy. De az alapvetés, ahonnan az anyag elindul, nem tud nem arról szólni, hogy vajon hagyjuk-e magunknak és egymásnak, hogy ez létrejöjjön? Van-e tér, amiben ki-ki maga eldöntheti, szeretne-e már húszévesen házasodni, nagycsaládot, vagy várna vele? Vagy sose akar gyereket, későn akar, vagy akarja az egész családsztorit, de mellette ragaszkodna saját életmű létrehozásához? Vagy nem akar életművet, ellenben igenis szeretne szajha lenni az ágyban, mert ezt igazán élvezi, gyerekek és főzés mellett is?
Annyi kombináció lehetséges, ahányan vagyunk. Elvben. (Vessünk csak egy pillantást a szerencsére botrányba és visszakozásba fulladó, de addig büszkén hangoztatott „milyen kritériumoknak kell megfeleljen, akit elfogadunk erkölcstanárnak”-listára!) Oltai Kata, a kurátor – aki egyébként maga is szerepel a kiállított fotók egyik sorozatában – a megnyitón a másságról is beszélt, és úgy értettem, a minden értelemben vett másságról, különbözőségeinkről, amik jó, hogy vannak, és tartsuk is ezeket tiszteletben. Ez itt most semmi többet nem jelent, mint hogy vagyok én, aki ilyen vagyok, így élek, te mellettem a villamoson meg úgy, ahogy te akarsz, és ez nem is kérdés, erről egy vakhangot se beszéljünk, mert olyan evidens.
A kiállítás képei az elmúlt években készültek, fotósaik a már említett tekintettel nézelődtek, vagyis hogy hogyan lehet nőnek lenni, mivel küzd vagy dolgozik ez a nem, milyen mondatokkal sanyargatja vagy dicséri magát, mit nevet ki és mi nyomasztja. És őszintén szólva ez se írja le azt, ami ott látható – ezért is kiállítás, hogy elmenjen megnézni, akit érdekel. Mert jó élmény. Színes és sokféle. Testre írt szövegek, a kisgyerekükkel otthon lévő anyukák kezében harci eszközökké alakuló háztartási gépek, ugyanazon menyasszonyi ruhába bújtatott, de házasodni még nem vágyó nők, bolond, őrült, fékevesztett bulifotók, bevásárlókocsis festőnők, anyukájukkal intim közelségben lévő nők, erőszakos szülők által magukra hagyott nők és az a kevéske választási lehetőség, amit az élet így hagyott nekik. Klasszikus festmények nőalakjainak környezetébe beemelt furcsa tárgyak, kelkáposztalevelekből épített csodálatos csendéletek. És – nemcsak fényképész nők, hanem férfiak is, akik ugyanígy elgondolkodtak, milyen is lehet a csajoknak ez a „szerepdolog”. Izgalmas anyag, sokszor vicces, még többször ismerős kérdésekkel, kételyekkel, helyzetekkel, intimitással. Nem erőltet kérdéseket, mert a képek elég jók és saját erejük révén majd hatni fognak. Szórakoztató időre számítson, aki odamegy, és bónusz, hogy mindez a Mai Manó Házban, a Magyar Fotográfusok Házában és Budapest egyik legszebb épületében történik. Ha leadtuk a kabátokat, egy faragott tölgyfalépcső kedvesen nyikorgó, tekeredő fokain lépdelhetünk a kiállításhoz, és mielőtt belevetnénk magunkat a kortársakba, nézzünk rá az 1865-ben született Róth Miksa festett ólomüveg ablakaira. Szeretni fogják.
Konyhában, ágyban, társaságban... – Női szerepmodellek bírálata a hazai kortárs fotográfiában.
Megtekinthető: 2013. március 13. – április 28.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése