Könyvajánló

Mulatságos, szórakoztató és közben mégis súlyos. Beszippant és nem enged, letehetetlen. Kepes András első regénye, a Tövispuszta.

"-Tényleg félsz tőle? - kérdezte Samu.

Az asszony eltűnődött.

- Azt hiszem, igen, Elza jól érzi.

- Az baj - mondta Samu csöndesen. - A félelem szörnyű dolog, mert gyűlöletet szül.

- Dáviddal és Andorral minden olyan könnyen ment - súgta Ilus. - Talán azért nehezebb Elzával, mert nem a mi fajtánk? Nem unzere? 

- Nem hiszem, hogy az emberek közti különbség a vérükben lenne, inkább a lelkükben - mondta Samu. - Csak ez a kislány nem a felhőkön ülve választotta ki a szüleit, mint a többi lélek, hanem egy füstös pályaudvaron, egy padon várakozva. De nem számít, kinek a testéből bújt elő, ő a mi fajtánk.

Átnyúlt az ágy túlsó felére, és finoman megszorította a felesége kezét.

- Babusgass engem, én nem fogok tiltakozni - mondta.

A sötétben látni vélte Ilus mosolyát, és érezte, ahogy felesége forró teste fészkelődve hozzá simul."

"- Miben bízik még mindig, Apuka? - kérdezte tőle Andor.

- Van nekem egy kis skatulyám- felelte Samu. - Abban gyűjtöm az emlékeimet a rendes emberekről. És bár a skatulya még mindig lötyög, de az a kevés, ami benne van, erőt ad az élethez!

- Áh! - legyintett Andor lemondóan. Én már Istenben sem hiszek. Biztosan megbüntet majd ezért - tette hozzá szomorúan, elszégyellve magát.

- Az Örökkévaló nem haragszik azért, ha nem hiszel benne. Legföljebb sajnál. Ő tudja, hogy ez nem neki, hanem neked rossz! - mondta Samu."

"Napi munkából, küzdésből és kisebb-nagyobb megalkuvásokból áll az élet, abban kell megtalálni az örömödet."

"Megszületett, és hónapokig csak bámult a semmibe. Feküdt az ágyában, evett, aludt, kakált, én meg azt hittem, belehalok a bánatba és a szégyenbe. Dóri másfél éves lehetett, a szőnyegen feküdt, és bámult maga elé. Próbáltam magamra vonni a figyelmét, szólongattam, tapsoltam, kiabáltam, de rám se hederített. Képtelenség, hogy ne tudjak szót érteni a saját gyerekemmel, mondtam magamnak. Lefeküdtem mellé a szőnyegre, és próbáltam rájönni, mit néz. Akkor vettem észre, hogy a fény, ahogy laposan besüt az ablakon, megcsillan a szőnyeg bolyhain. Dóri azt nézte, hogy milyen selymesen, gyönyörűen fénylik az aranysárga napfény a vöröses gyapjúszálakon. Így feküdtünk egymás mellett, és néztük a fénysugarat. Aztán egyszer csak Dóri rám nézett, és elkezdett vizsgálni. Nyilván azt nézte, ki ez a bolond, aki a földön fekve a szőnyeget bámulja. Tudod, mindenkit meg lehet érteni, csak oda kell feküdni mellé a szőnyegre."