Félek

Ez a fantasztikus írás tökéletesen adja vissza azt, ami bennem van...
Köszönet érte a http://kepzeldel.tumblr.com/ blognak!

Például félek az orvosoktól. Ki nem? Nem is tőlük, hanem attól, amit esetleg mondani, még rosszabb esetben tenni fognak, ha elmegyek. Úgyhogy inkább nem megyek. Nem elégszer.

Kórházba mostanában annál többször. Látogatóként. Amikor ott vagyok, nem félek. Már nem. Különös. Egyik pillanatban még rettegsz, látva, hogyan csúszik kifelé ragaszkodó kezeid közül, a másikban pedig már arról beszélgettek, hogy kinek mi a feladata. Amit most már mindketten tudunk: ő azt, még miért maradjon itt, én azt, hogy mik a teendőim addig, és mik azon túl.

Félek viszont, hogy a hetven centis orgonapalánta, amit tegnap ültettem, nem éli meg a jövő tavaszt. A jégeső, a forróság, a kisállatok, de legfőképpen a szomszéd miatt, aki mindent utál, ami egy kicsit is takarhatja a beszűrődő fényt. A büdöskéket nem féltem, azok egynyáriak. Így legalább nem kell majd a teleltetéssel vesződni, ugyanis a lépcsőházban virágládákat tartani tűzvédelmi okokból tilos.

Nem félek a tűztől. Nem félek tűzbe menni, ha van kiért. De már rég nem volt, és ettől viszont egy kicsit félek. Attól, mi lesz, ha sohasem talállak meg. Ha így öregszem meg. Ha a belendülő napok kicentrifugálnak egy pályára, ami jócskán elkerül téged, és már legfeljebb csak fölülről láthatom a parketten hagyott táncodat.

Az egymást elkerülő generáció vagyunk, akiknek a fakéreg, a nagy szemű eső, a hullámvasút, a szépen megkomponált kávézói csendélet, a virágos fagyi, a vintage dzseki, a legújabb óra, a vasárnapi ölelés mind-mind gorilla üvegből vannak. Az érintőképernyővel csak a lényeg marad érintetlenül. Vajon merre jársz? Vajon merre járok?

Minden jó lesz. Ezt mondják a szüleid, ezt mondják a friss jegyes és friss házas barátaid, ezt mondja a tévé, ezt mondják a reklámok és ezt mondod te is, másoknak. De mi van, ha nem? Mi van, ha ez az egész egy már nem létező hozzáállás? Egy az evolúció során kihalt automatizmus, ami egy bug miatt a rendszerben maradt? Valami, aminek csak a fehér krétával festett körvonalát keringeti mindenféle szájhagyomány, anélkül, hogy bárki észrevenné?

Én igenis félek, hogy sohasem talállak meg. Ahogyan attól is, hogy megtalállak, ám te mégsem te vagy. Régóta kereslek, vagy ha nem is kereslek, legalább gondolok arra, hogy létezel, hogy létezned kell. Gondolok erre akkor is, amikor valakiről hónapokon keresztül hiszem azt, hogy te vagy, és akkor is, amikor csak egy este jobb mással, mint egyedül. Kölcsönös ámítás, ami után meghajolunk, megköszönjük, és egy használt kotont hátrahagyva, elegánsan állunk tovább.

Minden jó lesz, ezt mondják. Hogy isten akarata. Hogy annyi nő van a világon. Hogy meg fogod találni. Hogy akit a sors neked rendelt. És így tovább… Tegyük fel, hogy igaz. Megtalállak. És igen, tényleg te vagy az! Minden, amit elképzeltem, és minden, amit még csak te tudsz. Én a legeslegjobban mégis attól félek, hogy jön még egy versszak. Hogy miután végre megvagy, miután minden klappol, miután leélünk egy fél vagy ki tudja, mekkora darab életet, történik valami. Pontosabban anélkül, hogy történne valami, idővel – talán nem is olyan sokkal – egyszerűen megváltozom vagy megváltozol, megváltozunk, és minden megváltozik. Lelapult tejhab és elhűlt kávé egy ottfelejtett csészében. Miben fogok hinni akkor? A néhai orgonámban? A kórházi ígéreteimben? Vagy a gorilla üveg utódjában, bármi legyen is az?

Félek az elmúlástól, pedig még el sem kezdődtünk. (Az órámra nézek, igen, ez is új, de az idő nem az. Az idő az maga az elnyűhetetlen sebesség. Egy etióp hosszútávfutó. Hogy rohan! Félelmetesen gyors. És érzéketlen, akár a gyermekeitől megfosztott anya.) Az imént a semmiből rajzolódott ki a kudarc lehetősége, villámgyorsan, mintha csak egytől húszig összekötöttem volna a számokat egy képrejtvényben. Pedig nincsenek is számok, csak egy görcsös ceruza. A jelent a jövőben elszalasztott lehetőségek félelme szabdossa szét. Már nem itt vagyok, valahol messze fulladok, kezemben egy csokor „mi lett volna, ha”. Markolom bambán, mindig hátat fordítva a horizontnak. Mozdulatlanul kapálózom egy örvényben, ahelyett, hogy szökellve kivárnám.

Fiatal vagyok. Végtelenül öreg fiatal.