Velence

Egy karneváli nap Velencében. Meséljenek a hangulatról a képek és Francis Mayes (Édes élet Itáliában).

Úgy érzem magam, mintha hazamennék Velencébe. Elegáns, dekadens, gyönyörű hely: magánmitológiám egyik szent városa. Tulajdonképpen minden levesz a lábamról, ami szép, Velencét azonban még vonzóbbá teszi a szememben, hogy az egzotikus Kelet felé tekint, hátat fordítva Európának.

Érzem, egyre közelebb jutok annak a kérdésnek a megfejtéséhez, miért is vonz annyira ez a város. Azt már tudom, hogy nem pusztán a szépsége bűvöl el. Rájöttem, hogy Velence létrejötte ár önmagában ellentmond a józan észnek.

Az emlékezetemben már csak halvány vízfestékszerű kép élt a városról, a valóság azonban jóval megkapóbb: a hajók himbálózása, a gyümölcshalmok és az ásványvizes rekeszek a tehergondolákon, a kőművesek bárkái a deszkákkal meg a cementeszsákokkal. És a csatornák partjain sorakozó, vízben tükröződő palazzók mesébe illő, elbűvölő szépségétől elakad a szavam. Csak állok a korlátnál, és a kézfejembe harapok. Ez a szépség nem egyszerűen elvonul a szemem előtt, hanem szinte perzsel. Azt az eufóriát érzem, ami akkor ragadja el az utazót, ha olyan helyre érkezik, amely tökéletesen önmaga.

A kis boltokban finom bársonyt, kandírozott gyümölcsöt, arany karkötőt, porfírfejet, színes, kézzel fújt üveget kínálnak. Némelyik házat szívesen megnézném belülről is. Laknék is bennük, hogy tudjam, milyen érzés, amikor a dagály eléri a küszöböt, hogy beszívhassam a nyirkos márvány szagát, hogy figyelhessem a hullámok játékát a mennyezetfreskókon, hogy elhúzhassam a súlyos brokátfüggönyöket, és beengedjem a napfényt.